MUTOGATÓ

A halhatatlan jegyes

Ennek a könyvnek egyetlen célja, hogy visszamenjen a regény legalapvetőbb szerkezeti egységéig, a mondatig, és a megvizsgálja, hogy mi a kapcsolat közte és az évszakok között. Mit lehet elmondani az őszről, a télről, a tavaszról és a nyárról, az időszámítás ezen egységeiről. Lényegében tehát arról szól, hogy mi a kapcsolat a mondat és az idő között

Elég hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a mondat annak a tere, hogy miként viszonyulok ahhoz, ami folyton saját magammal szembesít. Tükör tehát, de olyan tükör, ami nem lemásol, hanem ott láttat, ahol nem vagyok, ami arra késztet, hogy egy másik és a saját helyemből alkossak magamról jelentést. Ez a gondolat számomra csak a szerelem által képzelhető el, mert az a feltételezés, hogy ami nincs, annak a léte rám irányul, egész egyszerűen csak abból indulhat ki, hogy nélkülem nem elképzelhető a mondat, tehát nem elképzelhető az élet, és nem elképzelhető a nyelv, ami által beszélhetek magamról. Magamhoz az út mindig a másikon keresztül vezet, aki a szorongás, és egyben a legnagyobb lehetőség, hogy azzá váljak, aki vagyok, az élet dicséretében megjelenő abszolútidejűség. Ahogy az ősi mondás tartja: אֶֽהְיֶ֖ה אֲשֶׁ֣ר אֶֽהְיֶ֑ה. A könyv formája ezért imakönyv, mert az ima az a legősibb forma, ami személyes kapcsolatot jelent az örökkévalóval.

1. könyv

Ősz

Egy mondat az őszről 

Nincs már semmi meglepő, nincs ami már viszonyítási pont lehetne, nincs amire ránézhetnék újra és újra, és kimondatná velem, hogy igenis, Én értékes vagyok, jogom a léthez olyan egyszerű mint a falevelek hullása, természetszerűen következik a tényből, hogy minden ellenem irányult, hogy mindent megpróbáltam, hogy bebizonyítsam a létezésem értelmetlenségét, és tessék, újra itt vagyok, itt az őszben, hullanak rám a levelek, sárga, kékes iszony követeli magának a megnevezést, hogy ősz, és Én csak napsugarat akasztok le a fák nézéséből, igen a fák még mindig fontosak, és persze Te is, és a megnyíló lyuk a mellkasomban, ami átereszti lélegzetvételnyi panaszát a hétköznapoknak; miben mosakodjon tisztára a lélegzetvétel, ha benne csak az áteresztés működik, miben mosakodjon tisztára a tisztaság, a szó még nem érhet el hozzám, és mégis itt van, agytekervényeimben születnek a gond névre hallgató történetek, és már el is haltak, mire kiértek volna a számból, nincsenek gondolataim olyan tiszták mint a kékség, ami árnyékot vet a Szerémi sor 8-ra, ahol ismét csak visszatalálok, akár a mondat végén, magamhoz.

Magamnak Én bőven elég vagyok, egy kifújásnyi idő a mondat ideje is, a belégzéskor nem lehet tudni mi történik, hogy mi az, ami keresztül jut a tisztáson, arany bégetése a dombnak és rajta a fehér pamacsos ismétlésnek, így is lehet hívni a bárányt, hát miért ne hívnám úgy, ha lehet, a lehetőség nekem felszabadító erejű bizalom az iszonyúban, hogy megtörténhet a borzalom, az csak a virágos rétek megtörténésével lehet egyenlő, hogy abban szeretkezik a szépség és a magány, gyermekük az a töredék, amit néha embernek hívnak, néha a sarkon feltűnő idegennek; megint csak egyenlőségjelet teszek két különböző dolog között, ezekben a szabadságformákban lehet ránézni az irodalomra mint ismétlésre és fehér pamacsos idegenre, mert ezekben a szabadsággyökökben ott van mindennek is a lehetséges formája, csak meg kell adni neki a kivételezettséget; amiről nem lehet írni, arról nem fogok, amiről lehet írni, az meg amúgyis elég bonyolult ahhoz, hogy nekikezdjek és félúton hagyjak fel vele, bizalmatlanságom teremtő erő, hogy nekifeszülve a mondatnak végre ne féljek beletörődni gyengeségeimbe; úgy kezdtem, hogy ősz van, és hogy hullanak a levelek, ennyit szeretnék elmondani, de nem tudom hogyan kell, nem tudom miért kell, vagy hogy miért szeretném, van ebben valami végletekig frusztráló és agyzsibbasztó, akár csak a kikeletben, ahogy a gyenge réteken keresztül naivan hirdeti a tavaszt és az életet. Persze ő is belebukik, mint a mondatom, a mondatom ami végigtrappolt a szántóföldeken, csak hogy bemutassa nekem a limlomot, amit erre fújt a szél, ami átérve a tisztaságon, megnevezte a tisztaságot, ami most egy őszi tájba költözött.

Koncentráció a táj, látásom benne tér, Én nyelv vagyok, annak a kimondhatatlan mondatnak a nyelve, ami csak ezt szeretné elmondani, ezt a végtelenül egyszerű mondatot, hogy süt a nap és ősz van, és most már kezdem kapizsgálni, kezdek rájönni, hogy az ősz mint mondat végtelen hosszúságúra nyújtható, és még a közelébe sem ér annak, ami szerencsés esetben köszönőviszonyban lenne az ősszel, mert persze nem létezik az őszi táj, se a Szerémi sor, benne a pötyögés csak kósza hang, amit ide sodort a tökéletlenség.

Félbehajtott takarón egy pohár víz, nem iszom meg, de a szomjúság már közelít és végre megnyílnak bennem hasonló utak mint amire a létezés rímel, mert, és, mondanám, de nincs folytatás, csak hogy amiből kiindulnék, az már messze van; nem megyek utána, és az elmúlás távolsággá, a távolság idővé szelídül és Én nézek vele farkasszemet mint a kisherceg, mint a műanyag bábu, amit Brüsszelben vettem, és néz tovább és nézi a valóságot mint ketrecet, ahogy ez a József Attila vers beletrappol a hideg űr viaszába, elnyel ez a végtelen kacérkodás az ősszel, hogy elmondjam, hogy félek, hogy mégsem szeretlek, hogy elmondjam a napsütésben, hogy nem kell többé a földindulás, csak egy gyertya csonkjánál hadd csókoljam beléd a csigákat, a kúszó növényeket és a patakokat, hadd csókoljak beléd egy szusszanást, amíg itt voltam, amíg voltam, amíg elneszeltem egy levél zörejével, amíg valami biztosat nem találtam, hogy rád szánjam ezt az életet; más biztonságom nincs szerencsére, így legalább egy szemernyi kételyem mindig akad, hogy lehet hogy érdemes írni egy mondatot az őszről.

Hogy jó-e a mondat vagy rossz, az mindegy is, mert a mondat esetlegességünk kifejezése, és csak egyet szeretnék most, de szeretnék még szereplőket, meg egy tájat, meg egy enyhe semmittevést, ezek laza viszonyát, a szerkezetet, ami meglepő és meglepetésben szürke halmokba szervezi a lehetőséget, hogy a szürke tájba betoppanó valaki majd kizökkentse megszokott idejéből a mondatot, mert idő van elég, csak bizalmasom nincs, aki tudná, hogy mitől jó a mondat, mitől jó egy mondat, nem egy egész regény, bár nyilvánvaló félrevezetésem elég evidens már, hogy magamat félrevezessem, ahhoz jó pár év kellett, hogy a félrevezetés valahogy igazsággá váljon, ahhoz elég volt egy jól hallható igen! – ez a mondat, talán ez az egyetlen jó mondat van a világon, és ezt járom körbe lassan tíz éve, tíz éve ezt az egy mondatot formálom és belebetegszem ha egy kicsit elveszek benne, és ez így jó, hogy később meggyógyulok és ez a viszony, mint a mondat valahogy analóg az ősszel, analóg a bóbita fejű reménykedéssel, ami a ruhádon megmarad, de a kettőnk között mindig átlibben, akár az utazásban Mi egyik helyről a másikra;

Valami ilyesmi az ősz is – gondolta a borral a kezében, és nekirugaszkodott a bizonyosságnak, hogy összetörje maga előtt az őszi táj festményét, és a robbanó mozaikok visszhangoztak a csempén, a templomcsend visszahangzott a fejében, árnyak és mítoszbeli figurák keresték rajta a megkerülhetetlent, hogy neki egy mondatot kell írnia, hogy szét kell robbantani a látványt mint megigazulást, hogy mégis ez a látvány az Ő áldása és átka, és a festés, hogy ami a keze alól kijön, abban mozaikszerű őszi képek álljanak össze egy fallá, ami átengedi a fényt, de nincs mögötte semmi, ez az elképzelhetetlen szójáték van pontosabban mögötte, hogy semmi, a tér és a semmi képzettársításának a lehetetlensége pont olyan, ahogy a csillagászok szerint a szingularitás elnyeli a fényt, a szingularitás ami Én vagyok; ami belőlem kijön, az a reménység, hogy megint csak ismételjem magam, hogy el tudjak mondani egy mondatot az őszről.

A világ ennyivel bonyolultabb, képzeljük el, hogy ha egy mondat létrejöttéhez ennyi megfelelő körülménynek kell összeállnia, akkor mi lehet az igazsággal mint nyelvi képződménnyel, a fej szétesik, szétporladnak a csontok, az igazság már rég nem tényező az építménynél, amit mondatnak hívunk, aminek a folyása inkább abban van, amit mostnak hívunk, amire ezt a naiv időszeletet választottuk megnevezésként, amiben Én és Te úgy kapcsolódunk, hogy el kell törnie valaminek, hogy az összeragasztása annak a törött dolognak mint képzeletbeli lehetőség fennálljon és te is akard, az a most az akarás, a törésnek az akarása, és ellentéte;

az ősz pamut sorvadása bedugta hozzám a fejét és megadtam magam neki; ilyen mondatokkal lehetetlenség mit kezdeni, legfeljebb arra jók, hogy az ébrenlét és az alvás közötti határozatlanságot áthidalják, és újra szembenézhessek a ténnyel, hogy reggel van és nem változott a hideg, ugyanúgy széttört kis darabkákra pamacsol rá a fény néhány szürke sziluettet, ébredezik a szerémi sor, ébredezik a remény, ha ajtónak képzeled és belépsz rajta, eljutsz a takaró alá: meleg van ott és a szempillantásnyi jótállás hogy minden szemhéjnyitogatás egy új világgal egyenlő, legalábbis egy új lehetőséggel, ami végére jár a nyelvi játéknak, hogy lefessek egy napsütést és egy őszi tájat;"

a tájleírások a legszebb irodalmi kreálmányok: minden végpont és lezárás őszi könnycsepp – akár egy falevél kupac – amit a képzeletre hánytak; színei a beláthatatlan szolgálói, dermedt haláltánc néz farkasszemet a kupacon kandikáló fénnyel, ami megtörik a nézésén annak, aki váratlanul belépett az életedbe, akár a szellő, ami a laza szerkezetért felelős, ami a levelek kedves báját teremti, hogy újrarendezze a színeket; festészeti kihívássá nemesül a levélkupac, amíg bele nem trappol az irónia, és ezt az épülő giccset végre le nem pisili egy kutya, az Én kutyám, aki nem törődik olyan dolgokkal mint a szerkezet, mert a szerkezet és az Ő léte közötti összefüggés mélyebben van huzalozva mint a gondolat, az ösztönnél is mélyebb panteizmusa nem csinál problémát a valóságból, a gondolat nála könnyen összeegyeztethető lenne a szerénységgel, nem küzdene meg vele mint ez a mondat, csak tovább gyalogolna már végre a park másik oldalába a két huskyhoz, csak elengedné a levélkupacot mint kiindulási pontot; ez a mondat végül is sikerült, egy darabig tartotta benne a lelket a leírás gesztusa és a zárlat közötti feszültség, ez a feszültség jól áll a mondatoknak, de az ősz több mint út, az ősz hamari berobbanás a vékony kabát alá, a zizzenés és a hidegrázás, a fájdalom és a meghűlés, a gerincoszlop mint arany kabát – tehát a váz, a tartás, az azonosítás;

az emlékezés, hogy itt jártál, hogy itt jártam, valamikor, valamire jó lesz ez a mondat, hogy itt jártam ezen a földön, csak az által lehetséges, hogy megnevezem az őszt mint szélmalomharcot, az őszt mint ebben az elveszésben való megnyugvást, ami a felismerés és megértés gesztusa, hogy muszáj felismerni és megérteni, hogy muszáj rád gondolni messze és távol; 

hogy elmondjam például, hogy mindig rá kell jönni evidenciákra, például hogy megtapasztaltam, hogy Washington az emlékezés városa, felgyűrődik a tér ahogy a Downtownról visszaeső napsugarak megnyitják az utat az átkeléshez a folyón, így lehet közlekedni arrafelé, hogy viaszos sugárutakon csúszkálunk emlékből-emlékbe, hogy ezek az emlékek megkötik a várost a múltban és lehetőséget adnak, hogy a kötések megtartsák az egyetlen szilárd alapot, amire város épülhet, a valahova tartás gesztusát, mert emlékezni csak a jövőbe vetett naiv hittel lehet, mindig rájövök, hogy mennyire a naivitásra épül az amerikai kultúra, bogarászom Jefferson könyvtárát, mennyi Plutarkhoszt olvasott, mennyi párhuzamos életet tanulmányozott, életeket, amik hasonlóan az emlékek által vezethették Őt is tovább a kongresszusi könyvtárba, ahol Én róla kérdezem a Teams-en bejelentkező hölgyet, aki csak azért van, hogy kérdéseket válaszoljon, kérdéseket az emlékekről, megkérdezem hát Jefferson és a filozófia kapcsolatáról, naivan a naivitásról, hogy minden ember egyenlőnek született talán igaz egy pillanatra, talán a könyvtárban egy hideg kamera fényén keresztül elhiszem a lehetetlent, hogy hozzád jöttem, hozzád aki megvigasztal és felemel a porból, hozzád jöttem boldogság, ami az ősz egyik pirosra erezett levelén hullik elém, honnan jöttél, honnan kísérsz, mióta vagy velem, kérdezném, de pontosan tudom, hogy nincs válasz, mert nézésem tárgyát, a lehetőséget vizslatom, ami olyan tündöklően ragyog most a Downtonról visszaverődő fények által, hogy a remegés, a kedves játéka a lehetetlen és a lehetőség közötti létezés lenyomatán az öröm érzéséhez áll a legközelebb;

pirosan integet a lámpa, hogy induljak el, bevilágít az ablakon egy félreértés, hogy Én itt vagyok, ez egy egész sor lehetetlenség, összjátéka a megigazulás utáni keresés és az elvágyódás találkozásának, ez a tér itt Washington, ez a terepe a keresésnek, barna bakancs, fekete cipő, egy nike és egy new balance koptatják a márvány lépcsőket, a hit valószínűleg nem létezne a gyaloglás nélkül, nem létezne Lincoln szobrához feltörekvő pillantások előzetes feltételezése nélkül, ennek a sok feltételezésnek az eredője az anyag, hogy létezésem tetőt kapott, fölülről nyomja Lincoln is belém a szabadságvágy összekuszálódott nyúlványait, egybeérnek és összenyomja őket a csillagos ég hiányából kikapaszkodó kérdőjel, tető alá hozott minket a szükség, hogy együtt véssük falba – mert sokan elfelejtik – hogy az ember szabadságszerető lény, szabadságszerető anyag lakozik benne, szétfut Lincoln lépcsőitől a hosszú medence felszínét súrolva a kis szállásunkig, Alexandria Old Town, itt megpihenve van csak kész a mű, csak az utazás és a megérkezés közötti távolság áthidalása a lehetséges műfaji megjelölés (tehát óda), a megkötés és a lehetőség határán nem is létezhet más, csak egy elsuhanó dicséret, ami már soha többet nem lehetek Én, mert az emlékezés összetörte, megroppantotta a gerincét annak, aki még egy pillanatig másban gondolkodott mint ami a jövőbe mutat, hogy aztán kedvesen kiegyenesítse, akár a szobanövényt, a kis őszi napfényvirágot, ami otthon vár Budapesten;